Funakoshi mester 1868-ban vagy 70-ben született Okinawa szigetén. Úgy tűnik – mivel ő maga mindkét dátumot használta -, hogy sohasem volt pontosan tisztázva, hogy melyik a helyes időpont. Konzervatív szellemiségű középnemesi családba született koraszülöttként, gyermekkorában sokat betegeskedett. Azt, hogy közel 90 éves korában bekövetkezett haláláig mégis tökéletes egészségi állapotnak örvendett, a karaténak tulajdonította, mondván: a karate a legjobb orvosság.
Funakoshi a japán történelem azon szakaszán látott napvilágot, amikor az új rend (Meiji) összeütközésbe került a régi világgal. Okinawára viszonylag később érkeztek el ezek az áramlatok, de rögtön két részre osztották a lakosságot: a “Felvilágosodás Pártiakra” és az “Ellenzéki Pártiakra”. Ez utóbbiak fanatikusan ragaszkodtak szokásaikhoz, öltözékükhöz és hagyományos haj viseletükhöz: az okinawai nemesek kínai stílusú kontyot hordtak, ami egyfajta státuszszimbólum volt, viselőjéről elárulta, hogy nemes családból származó ember. Funakoshi családja az Ellenzéki Pártot támogatta, olyannyira, hogy Gichint nem engedték a Tokiói Orvosegyetemre, mivel oda csak olyanok járhattak, akik előzőleg megszabadultak kontyuktól.
Funakoshi ekkor még engedett a családi nyomásnak, de később – felismerve a változó idők változó követelményeit – mégis levágatta a hagyományos fejdíszt egy tanári állás kedvéért, minek hatására csaknem kitagadták. Funakoshi tehát kiváló, de konzervatív nevelésének ellenére képes volt alkalmazkodni, befogadni az újat, és ez az alkalmazkodóképessége később nagyban hozzájárult sikereihez.
A karatéval már igen fiatalon, tizenéves korában foglalkozni kezd, igen neves (Itosu, Atazo), okinawai nagymesterek kezei alatt tanul, gyakran hónapokig ismételve egyetlen formagyakorlatot (katát). Az okinawai karate edzéseken nagy hangsúlyt fektettek ezekre a “képzelt ellenfél” elleni küzdelmi formákra, gyakorlatilag a karate alapjának tekintették őket, ez a szemlélet a meghatározó Funakoshi saját stílusában is. Az edzések mellett testét is intenzíven edzette a majdani mester, súlyokat emelt, mérföldeket futott és gyalogolt, a makiwarát (ütőfa) napjában több százszor megütötte, nagy viharban kiállt a háztetőre egy gyékényszőnyeggel, hogy testével álljon ellen a viharnak, miközben a karatéban használatos ún. lovaglóállásban állt. Testéből, ahogy mestere mondta neki, fegyvert csinált.
Funakoshinak később volt alkalma, hogy az évek során szerzett tudását a karatéban az életben is alkalmazza. Utcai verekedőket, rendbontókat fegyelmezett meg, de a legeslegritkább esetben élt a fizikai erőfölényével. Egyszer, pl. egy illető verekedést akart kiprovokálni ellene, elég illetlen módon (levizelte). Funakoshi hagyta támadni a pimaszt, de az persze nem tudta megütni őt. Addig kapálózott és próbálkozott, mígnem saját gyengesége le nem terítette: teljesen kimerült.
Funakoshi mester szerint a karate nem csupán az edzésekre korlátozódik, hanem az élet minden területén jelen kell lennie. Hogy ez mennyire így működött nála, mutatja az is, hogy gyakran kérték fel döntőbírónak különböző vitás kérdésekben, pl. tanárok és diákok között, az iskolarendszer problémájában, sőt, arra is volt példa, hogy két falu között kialakult nézeteltérést kellett elsimítania. Ilyenkor persze nem a karate technikáival teremtett békét, hanem hidegérével, türelmével, amik segítségével úrrá tudott lenni a nemegyszer végsőkig elszabadult indulatokon. Később megírta, hogy a karate edzéseken szerezte azt az állóképességet, lélekjelenlétet, ami szükséges volt a feladatok megoldásához.Funakoshi feleségét (aki szintén karatézott, az okinawai nőkhöz hasonlóan) szintén gyakran kérte fel a szomszédság bíráskodni.
A XIX. század vége felé a karate gyakorlása nyíltabbá vált, 1892 körül Itosu mester néhány tanítványával együtt bemutatót szervezett egy japán megbízott részére. Annak annyira elnyerte a tetszését a bemutató, hogy javaslatot tett a karate hivatalos oktatására. Később Funakoshi is tartott saját bemutatókat, nagymértékben hozzájárulva ahhoz, hogy a karate elterjedjen az egész szigeten, és hírét vigyék Japánba. 1917-ben Funakoshit meg is hívták Kiotóba, hogy bemutatót tartson a Butokuden-ben, a nagy harcművészeti csarnokban. Nem sokkal később (1921-ben) a mester végleg feladta tanári állását, és teljesen a karaténak szentelte az életét.
Ebben az évben Okinawára látogatott a japán trónörökös, Hirohito (a későbbi császár), aki előtt szintén bemutatót tartott Funakoshi, nagy tetszést aratva. Elérkeztünk 1922-höz, amikor egy Tokióban rendezett sporteseményre az Okinawaiak is meghívást kaptak, hogy mutassák be karatéjukat. Ez volt a nagy lehetőség, hogy a központi szigeten, a fővárosban is bemutatkozzék az okinawai harcművészet, és ennek képviselőjeként Funakoshit választották, mondván: lehet, hogy nem ő a legtechnikásabb, de jó pedagógus, jól tud beszélni a néphez, és érett férfiként ideális képviselője az ügynek. Ez az út, amiről Funakoshi (bár elvileg csak egy hétre ment volna Japánba) sohasem tért vissza Okinawára egész további életét Japánban élte le, és akaratát népszerűsítette.
Gondolnánk, hogy innen már könnyű dolga volt, tárt karokkal és ezernyi tanítvánnyal várták, de nem így volt. A tanítványokért bizony meg kellett küzdeni, hiszen hiába arattak sikert a bemutatók, a japánok nem tartották sokra a “vidéki”, puszta kezes harcművészetet. De sokan (mint Jigoro Kano, a judo megalapítója és a száműzetésben élő okinawai király) biztatták, hogy maradjon, és végezze tovább kiváló munkáját. Ennek eredményeképp kiadott egy könyvet Ryukyu Kempo-Karate (ryukyu-i kínai kéztechnikák) címmel, rajzokkal illusztrálva. Később már sikerült edzőtermet is bérelnie, és egyre több tanítványt vonzott. Ekkor már harmadik fia is csatlakozott hozzá, az egyeteken is sorra nyíltak karate klubok. Még néhány szumó birkózó is jött hozzá, hogy tanuljanak tőle néhány trükköt a tenyeres ütésről (a szumóban nincs másmilyen ütés). Az egyetemi klubok után katonai akadémiák is meghívták oktatni az okinawai mestert, akinek kézikönyvét már másodszorra adták ki.
Funakoshi bevezetett néhány újítást is, mint a judóból átvett övrendszer, miszerint a dan fokozatú tanítványok fekete övet kapjanak (ebből alakult ki az európaiak számára a színes öv-mánia), valamint edzőruhát vezetett be (addig majdhogynem meztelenül gyakoroltak). Funakoshival együtt más okinawai mesterek is Japánba jöttek tanítani, más-más városban telepedtek meg, de valamilyen formában mind kapcsolatban voltak vele. Sok későbbi nagymester volt a tanítványa, mint pl. Hironori Otsuka, aki később a ju-justu és a karate ötözésével megalkotta a WadoRyu karatét, vagy Masutatsu Oyama, az itthon nagyon népszerű Kyokushin karate alapítója, és még sokan mások.
De nem csupán karate mesterekkel tartotta a kapcsolatot, más stílusok mestereivel is folytatott eszmecseréket a budo-ról, sőt, Ueshiba Morihei (az aikido megalapítója) egyik szemináriumán is részt vett. Ez is mutatja, hogy Funakoshi Gichin kivívta Japánban a karate és saját maga iránt a megbecsülést: a karate a japán BUDO kultúra szerves része lett.
Funakoshi pályájának csúcsa a Shotokan megalapítása, egy igazi saját karate dojo-é (iskoláé). A név Funakoshi iránti tiszteletből született, A Shoto ugyanis a mester írói álneve, a kan pedig intézményt jelent. Ebben a dojóban az edzések kemények és kimerítők voltak, kevesen bírták párhónapnál tovább a kiképzést. Mégis, a második világháború kitörésével egyre több tanítvány jött karatét tanulni, hogy később a fronton kamatoztassák tudásukat. A második világháború azonban mást is hozott a tanítványokon kívül: 1945-ben Tokióval együtt a Shotokan is lebombázták, Okinawa a földdel lett egyenlővé, Funakoshi fia is meghalt (nem sokkal később felesége is).
Ennek ellenére a világháború után újraépítette a Shotokan, majd az 1949-ben alakult, máig létező Japán Karate Szövetség (JKA) fő tanácsadója lett. Időközben a karate nevét kínai kézről üres kézzé változtatták az írásjegy megváltoztatásával, a hangzás azonban ugyanaz maradt. Ezzel a karate végérvényesen japánná vált és megváltozott. Funakoshinak, aki mindig is a versenyek ellen volt és a katák fontosságát hangsúlyozta, végig kellett nézni, miként lesz szeretett karatéjából versenysport, technikái miként silányulnak pontszerző eszközökké. Ennek ellenére töretlenül járta tovább a maga útját; nyolcvanévesen, 1953-ban az amerikai katonai támaszpontokon tartott bemutatókat az idegen katonáknak(a karate volt az egyetlen harcművészet, amit nem tiltottak be a megszállók, mondván ez csak egyfajta boksz).
Ezután a folyamat megállíthatatlan lett, a tanítványok elterjesztették az egész világban a karate művészetét, ami bármennyit is csorbult az idők és kultúrák vasfogán, mégiscsak milliónyi ember életét tette szebbé, teljesebbé.
Funakoshi Gichin élete végéig gyakorolta a karatét, egészen majdnem 90 éves korában bekövetkezett haláláig. Hosszú és sikeres életében megvalósította a karate erényeit : a bátorságot, az önuralmat, a békességet és a szerénységet.
A Karate-Do 20 alapelve
1. A karate tiszteletadással kezdődik és tiszteletadással ér véget.
2. A karatéban nincs első támadás.
3. A karate az igaz elveket szolgálja.
4. Ismerd meg önmagad, aztán az ellenfeled!
5. A technikánál előbbre való a szellem.
6. Szabadítsd meg a szellemed a terheitől!
7. A hiba hanyagságból ered.
8. Ne gondold azt, hogy a karate csak a dojóban van jelen!
9. A karate gyakorlása az egész életet betölti.
10. Ha mindent áthat a karate szelleme, a szépség fog uralkodni.
11. A karate olyan, mint a forró víz – ha nem ég alatta a tűz, kihűl.
12. Ne a győzelemre gondolj, az vezessen, hogy ne veszíts!
13. Ha nem boldogulsz az ellenfeleddel, változtass!
14. A küzdelem nem más, mint a körülményekhez való alkalmazkodás.
15. Kezedet és lábadat kardként használd!
16. Ahogy felnősz, millió ellenség vesz körül.
17. Kezdőként tanuld meg az alapállásokat! A gyakorlott karatéka tartása már természetes.
18. A kata legyen pontos! A valódi harc más dolog.
19. Mindig tartsd szem előtt az erő mértékét, a test hajlékonyságát és a technika sebességét!
20. Soha ne elégedj meg elméleti tudásoddal!